Ha egyértelmű orvosi akadály lép fel a fogantatás terén, akkor a végállomás sok esetben a lombik-centrum. Látszólag egyszerű és érthető, hogy orvosi segítség kell, de lélektanilag ez mégis megterhelő tud lenni.

A pár intimitásába külső szereplők lépnek be. A hormonműködés, a ciklus, az együttlétek mind nyilvánossá válnak, a beszélgetésekben röpködnek a szavak, amiket amúgy sosem használunk. Eleinte kényelmetlen, de lassan bele lehet szokni. Elvész a csoda, ami a nemzéshez kapcsolódik. Nincs többé szerelemgyerek, vagy csodás éjszaka emléke, melyből gyermek született. Időpontok, várakozás és időzítés, lámpafény, és nőgyógyászati szék lép a spontán szexualitás helyébe. Már önmagában azt is fel kell dolgozni, hogy orvos nélkül nem megy, hogy meg kell tenni ahhoz, hogy gyermek legyen. Sokan veszteségként élik meg, hogy nem tudnak természetes fogantatás útján anyává válni.

Az orvosok nem pszichlógusok, bármilyen kedvesek is, kevésbé tudják lélektanilag támogatni a folyamatokat. Hiába esne jól a bíztatásuk, nem tehetik, mert nem akarják magukra venni a sikertelenség felelősségét. Próbálnak objektívek maradni, és sok múlik a  személyiségükön, érzelmi inteligenciájukon, hogy nem csúsznak-e bele a negatív szuggeszciók adásába.

És közben hálásak lehetünk az orvostudománynak és a modern világnak, hogy van mód a gyermekszülésre akár akkor is, ha nem életképes a spermium, vagy elzáródott a petevezeték.