Míg egyes pároknak hamar megfogan első, majd második gyermekük is, ezalatt a gyermektelen nők a múló években nem számolhatnak be gyökeres változásról életükben. Telnek a hétköznapok. Valahol megrekednek, elakadnak az életszakaszok megszokott sorrendjében. A velük egykorú nők már mind anyukák, így lépten-nyomon gyötri őket a kérdés: „Mi a baj velem? Nekem miért nem megy?” Egyre erősödik az érzés, hogy „nem olyan vagyok, mint a többi normális ember”. A természetes fogantatás öröme elmarad, a test egészséges működésébe vetett bizalom megrendül, a mesterséges megtermékenyítési eljárások során a másság érzése fokozódik. Gyakran társul a másság élményéhez a szégyen. Olyasmi miatt, amiről nem tehetünk, hiszen nem csináltunk semmit, csak történik. A gyermek hiánya a szégyen kiváltó oka, de mélyebb és fájdalmasabb érzés, ami az egész lényünkre kiterjed: „valami baj van velem, mert nem tudok anyává válni.” A szégyen mérgező és pusztító érzelem. Belülről emészt fel, bujkálásra, bezárkózásra késztet. Ezért lehet, hogy valaki nem meri elmondani az érzéseit, felvállalni önmagát, megosztani a krízisét.  A megosztás pedig nagyon sokat segít. És persze szükség lenne rá, hogy ne csak a gyermektelenség határozza meg a teljes énképünket, hanem találunk mellette olyan örömteli élményt, ami felszabadít, és ezzel építeni tudjuk a sérült önbizalmat.